Bíró Imre és Barna Szabolcs

Az Örökség című könyv hivatalos weboldala

Történetünk írása során már most lettek olyan részek, melyek nem fogják részét alkotni a könyvnek. Ezeket az igazán kiváncsiak itt elolvashatják.
 

Miután a tarduni őrök elkergették az utazókat a városfal alól, valahogy mégis be kellett jutni. Ez itt Szabi verziója. Végül az Imié maradt, de csak azért, mert az hosszabb volt.

        Két nap telt el, hogy Qwer elment a tünde cédulával, de az utazók még mindig ugyanott voltak, ahova Horiq teleportálta öket. Helyzetük nem volt biztató: három szakadt vándornak néztek ki, akiket Tardun őrei biztosan nem engednek tovább, ha már egyszer egy rendes lovasfogatot is lenyilaztak.
        Horiq lassan gyógyult, de állapota kielégítő volt. Keveset evett és mozgott, de láthatóan egyre inkább kezdte visszanyerni erejét. A három jóbarát ismét azon törte a fejét, hogy hogyan tudnának bejutni a városba.
 - Ha bevarázsolnánk magunkat, az még egy elhagyatott városrészben is feltűnő lenne, mert itt az emberek senkiben sem bíznak... valószínűleg azonnal riasztaná valaki az őrséget, mi meg nem akarunk ennél is nagyobb bonyodalmakat. - vélekedett Horiq.
 - Nem mászhatnánk át a falon? - kérdezte Qwâmbii.
 - Hogyan?! Harminc kom magas! Még ha sikerülne is úgy másznunk, hogy nem esünk le, az őrök biztosan kiszúrnak minket! - hűtötte le barátját a mágus.
 - Mit tudunk tenni akkor? - szólt bele a vitába a tünde.
 - Várunk ...
         Néhány nap múlva Horiq már teljesen felgyógyult, és az utazók úgy döntöttek, nem várnak tovább. Elindultak lassan a város felé, és út közben egyre csak azon gondolkoztak, hogyan haladjanak át az őrökön.
         Tardun nagyon messze volt, és jó pár nap eltelt, míg a világítótorony csúcsán kívül mást is megláttak belőle. Hirtelen lódobogás ütötte meg a fülüket. Amint megfordultak, látták, hogy egy gyönyörű fogat robog feléjük.
 - Qwer! - kiáltottak fel örömükben mindannyian.
         Valóban ő volt az. A tünde uralkodó a lehető legszebb hintajával ajándékozta meg, hozzá pedig a legjobb lovait adta. A hintó lassított, majd megállt a három jóbarát mellett.

Ez a részlet úgy volt, hogy valamikor bekerül. Irgunon szigetén játszódik. Szabi írta egy kicsit előrehaladva, de aztán úgy döntöttünk, hogy vámpírokat nem keverünk bele a történetbe, így ki fog maradni.

Qwâmbii tudta, hogy a vámpír követi, és azt is, hogy lerázni nem tudja, tehát csak órák kérdése, és kénytelen lesz szembeszállni vele. A sötétség már ráborult a városra, fényt csak az utcán álló olajlámpások szolgáltattak, illetve némely ablakból szürödött még ki világosság. Az ifjú lázasan törte a fejét valamilyen megoldáson. A gondolat lassan formálódott fejében, s míg az utcákat járta, figyelt minden apró kis neszre.
Végülis egyetlen megoldást talált: ha sikerül, biztosan megszabadul az üldözöjétöl, ha nem, úgy az életét veszti. De más választása nem volt, és bízott a sikerében. Már kezdett fáradni, és tudta, ha nem cselekszik gyorsan, azzal csak a saját esélyeit rontja. Megállt hát egy utcasarkon, és úgy tett, mint aki nagyon figyeli a megvilágított utcát, de közben minden idegszálával arra koncentrált, ami mögötte volt. Kardját lazán leeresztve tartotta a teste mellett, és hátulról közelítve teljesen védtelennek tünt.
Ebben bízott ö is. Ha a vámpír hátulról közelít - beleesvén az ál-óvatlanság csapdájába -, akkor ha idöben megfordul, és döf, biztosan meglepi és valószínüleg meg is öli ezt a gonosz szerzetet.
Qwâmbii terve nagyon veszélyes volt, hiszen egy pillanatnyi reakción múlt az egész. Nyugalmat eröltetett magára, és várt. Kis idö elteltével alig hallható neszezést hallott a feje felett. "Tehát a tetöröl fog támadni!" - gondolta a harcos, és megfeszítette izmait, készen állva a megfelelö pillanatra. Hirtelen csend lett. Az ifjú érezte, hogy mindjárt itt a várva várt pillanat... Majd egy apró dobbanás hallatszott, s egy test suhogása hallatszódott felülröl.
Qwâmbii megperdült tengelye körül, s kardjával még ugyanazzal a lendülettel felfelé szúrt. A találat halálosan pontos volt. A vámpír már meresztette karmait a végzetes csapásra és túl késön jött rá, hogy ez csapda; egyenesen a harcos kardjába zuhant, ami azonnal átdöfte a szívét. Az élettelen test az ifjúra zuhant, aki összecsuklott a nem várt teher alatt. Nagynehezen sikerült kikászmálódnia a holttest alól, de mikor föltápászkodott, a rémülettöl megfagyott ereiben a vér.Vele szemben egy újabb vámpír állt! Ez az elözönél magasabb és erösebb volt, s arcán gonosz vigyoral mustrálta végig leendö áldozatát.
Az ifjú nem gondolkodott, kardjával azonnal rátámadott az újabb veszedelemre. A vámpír könnyedén félreugrott, s egy iszonytató csapással kiütötte a harcos kezéböl a fegyvert. Qwâmbii megborzongott. Ellenfele gonoszan felnevetett, s miután messzire elrúgta a harcos fegyverét, karmos kezét fenyegetöen kitartva közelített az egyre hátráló Qwâmbii felé.
- Ez itt a vég, vándor, senki sem menekül a nagy Hraeth elöl! - mondta a lény, s ugyanazzal a sötét mosollyal az arcán emelte karját magasba a közben teljesen sarokba szorított, s a félelemtöl mozdulni sem tudó ifjú ellen.
A vámpír odahajolt a rémülettöl félig ájult Qwâmbii felé, s lehellete megcsapta a harcos orrát.
- Ne remegj annyira, nem fog sokáig tartani! - vigyorgott még hozzá.
Ekkor egy halk surrogás hallatszott, majd egy hatalmas reccsenéssel egy rövid kard tört át a vámpír testén. A rém arcára döbbenet ült ki, majd teste tehetetlenül a földre omlott.
A kardot egy feketébe öltözött, kopasz, szürke szemü ember tartotta, akinek arca - s feltehetöleg az egész teste - fekete, idegen mintákkal volt befestve, és aki elsö ránézésre nem volt sokkal bizalomgerjesztöbb a vámpírnál.
Qwâmbii remélte, hogy az idegen nem akarja megölni, de azért a kardjához rohant, s azt felkapván fordult az ismeretlenhez:
- Köszönöm, hogy megmentettél. Ki vagy?
- A nevem Stavurn. Ne félj, nem áll szándékomban bántani.
Az idegen hangja szárazan csengett, és bár még mindig nem tünt barátságosabbnak, az ifjúban mégis enyhült a veszélyérzet.
Lábdobogás hallatszott az utca kövein, s a két ember arra fordult. Qwâmbi arca felragyogott. A társai jöttek!
Horiq jött elöl, mögötte a két tünde.